3. fejezet

Száz meg száz mérföldön is túl, magaslik Rahen torony, ami székhelye a főmágusnak, Arthurnak. Öt emelet magas, szürke torony. Teteje egy hatalmas, égbenyúló kúp. Kevés, de nagy ablakain besüt a hold fénye. A torony kapujában fáklyák pislákolnak az erős északi szélben.

Egy lovas közeledik ázottan, gyors vágtával a torony irányába. Vándorköpenye lobog mögötte. Két fegyveres, talpig páncélozott őr lép elé a homályból és elállja a lovas útját. Mellőlük a kapu árnyékában egy sárga-vörös köntösű ember is kilép üdvözölni a lovast. Arcán vasmaszk.

- Nem hoztad el Edwardot! – mondja. A hangjától még a tücskök is megijednek és eliszkolnak. Kínos csend uralkodik a vidéken, a lovas nem mer válaszolni. – Hol van most?

- Dosszun… - nyögi ki ijedten Bohhin. Érzi, hogy a Tűz egyik tagja folyamatosan az elméje körül szaglászik, talán olvas is a fejében. Nem tudja megmondani, hogy kivel áll szemben a Tűz közül, mind ugyanolyanok, csak Csonka nem. – Elszökött. – mondja végül, mikor már érzi, hogy a csendben csak egyre nyomasztóbb lesz az érzés, hogy bármikor behatolhatnak az elméjébe.

- Elszökött? – kérdi a vasmaszkos hideg hangon. Az őröket is kirázta a hideg, pedig nem is hozzájuk szólt. – Mi dolga Dosszunban?

- Fogalmam sincs. – válaszol Bohhin.

- Fogalmad sincs?! – fakad ki a vasmaszkos mágus. – Ysramor nem védett meg?

- Ysramor? – kérdez vissza meglepetten Bohhin. – Az amulett?

- Az amulett. Ysramor a neve, a két társáé pedig Oframor és Geramor. A tied volt a legerősebb. Hol vannak az amulettek?

- Az enyémet elvette. A két lovagot, akit küldtetek velem, pedig megölte.

- Az elméd nem ezt mondja! Te hazudsz nekünk, Bohhin! Nem szökött meg, elengedted! Beszélj, mi az igazság?

- Legyőzött, csapdába csalt, ez az igazság!

- Ne titkold az elmédet! – kiált fel hirtelen erős és mély hangon. A falakra árnyék ül ki. Az egyik őr ijedtében felemeli a lándzsáját és ráfogja Bohhinra. – Tedd el azt a fogpiszkálót! – szól rá. – Bohhin, ne titkold az elméd! Így, vagy úgy, de bejutok! A szavaiddal akarom hallani, hogy mi történt. Az igazat, vagy egy életre őrültté teszlek!

Bohhin arcán verejtékcseppek kezdenek gyöngyözni. Fél. Az őrök is vele szemben. Az előtte álló mágus bizonyára mosolyog magában és élvezi a történést, de a vasmaszk elrejti. Ki lehet? Miért van rajta maszk? Gondolkodik magában Bohhin, miközben próbálja összeszedni a gondolatait.

- Belém állt a kése, nem bírtam követni. Az egyik lovagot megölte, a másik ijedtében elszaladt. Nem tudom merre lehet. – mondja végül. Hangja remeg, rettentően fél az előtte álló titokzatos embertől, ha egyáltalán ember.

- Miért van rajtam maszk? – kérdi. Bohhin szeme elkerekedik és ajkával motyog pár szót. – Igen, belelátok a fejedbe. Arthur mester így jelölt meg minket. Mi egynek számítunk, ha tudni akarod, valaha az volt a nevem, hogy: Gah’en. Arthur mesternek nem fog tetszeni a beszámolód! Ti ketten, kísérjétek fel! – parancsol rá az őrökre. Azok sietősen bólogatnak és teljesítik a parancsot.

Bohhin lassan sétál, fél, hogy nem megy már le a toronyból, élve biztos nem. Kezét a kardja markolatán tartja. – Ijesztő egy alak, nem gondolod? – kérdi az egyik őr. Bohhin nem tudja, hogy hozzá szóltak-e így vár még egy kicsit mielőtt válaszolna.

- Az! Ki volnál, vándor? – kérdi a másik őr. – Vándor ruhád van, mi dolgod itt?

- Nem figyeltél, te féleszű! – szól rá a másik. – Elengedte Edwardot, nem vándor ő, mágusvadász!

- Ki azaz Edward?

- Magányos Farkas. Így már biztos hallottál róla!

- Á! Há’ mé’ nem azt mondod akkor?

- Annyi eszed sincs, mint egy lábosnak! – mondja a másik és ezzel le is zárják a beszédüket. – Ismerős a neved, Bohhin!

- Mágusvadász vagyok, igen. Régóta, de Edwardot nem bírom elkapni. Sosem kapok rendes segítséget!

- Csönd! – inti le az őr. – Megjöttünk, Arthur figyeli az egész folyosót, ha meghallja, hogy bosszankodsz, még rosszabbra számíthatsz! Sok sikert a túléléshez! – mondja az őr őszintén.

- Sok sikert, vándor!

- Nem vándor, hányszor mondjam még! – Ezzel a két bugyuta őr már vissza is szalad a lépcsőn a posztjuk felé. Csak innen akartak iszkolni, nem sietnek vissza az ijesztő emberhez, a Tűz egyik tagjához.

Bohhin előtt még áll pár méter, amit meg kell tennie, mielőtt benyit a főmágus szobájába. Ott már csak reménykedhet. A folyosón körbenéz, megfigyeli, hogy min menekülhetne, ha szükség lenne rá.

Nincsen semmi tárgy, ami hasznos lenne. Mindössze egy vörös szőnyeg van leborítva a padlóra és a falakon két-két fákyla jobb és bal oldalt. Az ablakokon rácsok vannak. A kardom még megvan! Mondja magában Bohhin és ezt ismételgetve elindul a főmágus szobája felé.

Bekopog az ajtón. Mély lélegzetet vesz, megpróbálja titkolni félelmét. Az ajtó kinyílik, egy szakállas, ősz hajú-szakállú, köpenyes kedves embernek kinéző mágus nyit ajtót. Arthur az. Aki nem ismerné most megnyugodna és boldogan lépne be a szobájába. Csakhogy Bohhin ismeri, és tudja, hogy milyen valójában. Majdnem az összes mágus ilyen.

Kedves öregember, nyájas szavakkal, nagy meggyőző képességgel. Közben pedig romlottak belülről és mindenki vesztét akarják. Ők akarnak uralkodni mindenen. Tudják az emberek belső vágyait és megígérik, hogy megkapják azt, aztán amint esélyük adódik rá; tőrt döfnek a hátadba.

Bohhin gyűlöli a mágusokat. Csak azért volt hajlandó elvállalni Arthur megbízását, hogy vadássza le Edwardot, mert már több éve el akarja fogni, de nem sikerült neki sohasem.

- Gyere beljebb! – mondja kedveskedő hangon Arthur. Bohhin belép. A szoba csak úgy csillog-villog. Tüzek égnek a falon, és a kandallóban. Tájfestmények díszítik a palotát, mindenféle színben pompázó virágok borítják a padlót, csak egy kis folyosó van ki alakítva padlónak.

- Főmágus! – mondja Bohhin és meghajol előtte. Ez afféle kötelező formaságnak számít.

- Hogy ment a vadászat, mágusvadász Bohhin? Ysramor jó szolgálatot tett?

- Elvesztettem. Edward megszökött, elvitte az amulettet is. – Arthur kedves arcán egy pillanatra hatalmas méreg ül ki, aztán ismét olyan lesz, mint szokott lenni. Elfordul Bohhintól és elsétál a nagy párnázott székéig. Arra leül, kényelembe helyezkedik, nekidől a támlájának és csak utána nyitja szólásra a száját.

- Tudtam, hogy nem fogod tudni elkapni! – mondja nyugodt hangon. – De, – itt a hangja már fenyegetőbb. – hogy még az amuletteket is elvesztetted! Meg kell fizetned az árát!

- Megadok, bármennyit! – mondja rettegve Bohhin.

- Meghiszem azt, nekem mégsem pénzre van szükségem! – Bohhin ismét megszólalna, de Arthur hirtelen felváltja a kényelmes ülését, rákönyököl a székre és szemei hidegséget, és kegyetlenségeket árasztanak. Bohhin nem mer megszólalni. – Én beszélek! Jó, végre figyelsz! Az amulett azért tudott ellenállni a mágiának mert sok elme darabja volt benne. Ahhoz, hogy új amulettet szerezzek, kelleni fog sok-sok elme. A tiéd erős, ahhoz képest, hogy egyszerű vadász vagy.

Bohhin alig észrevehető mozdulattal ráteszi a kezét a kardjára. – Ha! Ragadj kardot nyugodtan, nem veszed hasznát! Most pedig, érezd az elmém erejét! – mondja egyre erőteljesebben és hangosabban. A szoba hirtelen elsötétül, a virágok se pompáznak, vagy csak színüket vesztették. Arthur lehunyt szemmel, kidülledt erekkel a homlokán próbálja lekényszeríteni Bohhin elméjét.

Arthur illúzóval támad. Elég hatásossal, Bohhin mégsem mutatja jelét, hogy átélné a kínokat, sőt nyitott szemmel, erős tekintettel mered Arthurra. – Nincs hatással az illúzióm! Mit rejtegetsz?! – kiált rá dühösen.

Bohhin kardot ránt, mikor kihúzza kardját és a bal kezével is ráfog a markolatra, Arthur látni véli az egyik amulettet, amit neki adott. - Geramor! – kiált fel kétségbeesetten Arthur. – Hogy lett a tied? Azt mondtad, elveszett!

- Nem, csak a viselője halt meg! Gondoltam, még szükségem lesz rá. – Karddal a kezében, fenyegetően sétál Arthur felé. – Minden mágusnak vesznie kell, hogy végre tisztességes élet legyen Íriszben! – mondja, és egyre csak lépked Arthur felé.

- A főmágust nem győzheted le, még ha immúnis is vagy az illúziók ellen! – kiáltja Arthur.

- Mégis megpróbálnám! – Ahogy ezt kimondja, hirtelen elkezd lüktetni a feje. Szörnyen szorítja, mintha a koponyája szűkülne össze.

- Nehezebb megtörni az ép elmét, de már volt, hogy meg kellett tennem! – mondja Arthur és a nyomás Bohhin fejében egyre csak erősödik. – Dobd el az amulettet, és meggyorsítom a folyamatot!

Bohhin nem enged. Lassan eltántorog a falig és leemel róla egy égő fáklyát! Ahogy hozzáér a nyomás mégtovább erősödik, kénytelen fél térdre ereszkednie és várnia, még a fájdalom alábbhagy. Nem hagyott alább, de már egyre jobban kezdi megszokni. Erőt vesz magán és leemeli a fáklyát. Érzi, hogy Arthur egyre jobban erősíti a mágiáját, amennyire csak tudja. - Gyorsan, mielőtt meghalsz! – kiált fel Bohhin és ledobja a fáklyát a virágok közé. Egy pillanat alatt tüzet kapott az összes. Hirtelen a fájdalom elmúlik egy pár pillanatra. Arthur kétségbeesetten néz a virágaira. Bohhin ezt ki is használja.

Kezében a kardjával elkezd futni az ajtó felé. – Állj! – kiált rá Arthur. Bohhin érzi, hogy kis nyomást ismét érez a koponyájában, és bár szeretne megállni, lepihenni, megvárni míg a fájdalom alábbhagy, nem teheti. Kinyitja az ajtót és kifut a szobából. Maga mögött becsapja, és hirtelen, megszűnik a varázs.

Most sem nyugszik meg, és nem hagyja abba a futást. Hosszú lábai viszik előre. Át a folyosón, le a lépcsőn, át a folyosón, le a lépcsőn, át a folyosón, le a lépcsőn és már el is érkezett a földszintre.

A kapuban még mindig ott áll a Tűz egyik embere. Arra nem mer menni, de valahova muszáj elmennie, mielőtt Arthur utoléri. Nincs ideje körbenézni, az ablak túl kicsi a távozásra. Csak a kaput használhatja. Már hallja az emeleten a mozgolódásokat. – A francba! Szólt a többi mágusnak! – mondja az orra alatt. – Most vagy soha!

Bohhin elkezd futni a kapu felé, nem érdekli, hogy ki áll az útjába. – Hé! – kiált rá az egyik őr. – Hova sietsz ennyire? – Bohhin nem válaszol. Most ér oda hozzájuk és reméli, hogy el tud futni a vasmaszkos mágus mellett.

- Bohhin! – szól rá parancsoló hangon a mágus. Bohhin maga sem tudja miért, de megáll. – Megszöknél, előlünk?! – kérdi mély, erős hangon. – Nem tudom, hogy menekültél el Arthur mester elől, de a kapun ki nem mész!

A levegő fullasztóbb lesz körülöttük, a két őr is érzi ezt. Bohhin azt gondolja, hogy épp egy illúziót küldene rá a mágus, ezek szerint még nem tudja, hogy nála az amulett. Ez most nagyon jól jön neki. Felkiált, kitör a mágus erejéből és meglendíti a kardját. Le akarja fejezni a mágust, de ő elfordul és a nyaka helyett a vasmaszkjába kapja az ütést. A maszk behorpad. – Á! – kiált fel fájdalmasan a mágus. Maszkja alatt nyers húst vesz észre Bohhin. Nem foglalkozik vele, most már nem viszakozhat, vagy megöli, vagy meghal.

A két őr megszólalni sem bír, közbe sem avatkoznak. Ők lefagytak a nyers hús látványától, azt hitték, hogy egy arcot fognak látni a maszk alatt, de, mintha hiányozna az arca.

Bohhin átszúrja a kardját a mágus bordái közt, a szíve felé. Hogy van e szíve, vagy nincs, azt nem tudja megállapítani, de a szúrás hatásos volt. A mágus egy utolsó hörgő hanggal a földre rogy, élettelenül.

Az őrök még jobban lefagynak ijedtükben. Bohhin letérdel a mágus mellé, és letépi róla a maszkot. Alatta undorító látvány fogadja. A mágus arcára rá volt égetve a maszk, nem is tudta levenni, egyedül a szájánál és a szeménél nem volt ráforrva, azt biztos később tették a maszkhoz. – Hol a lovam? – kérdi az egyik őrt. Ő ijedtében csak pár szót motyog.

- Itt, balra. – mondja dadogva.

Bohhin elteszi a csuhája mélyére a behorpadt maszkot és futva elindul a lovához. Ott felszáll egy ugrással a hátas állatra. Nyereg nélkül üli meg, a nyerget valaki leszedte róla. A ló egyenlőre viseli még a lovasát. – Gyí te! – kiált rá Bohhin. Gyors vágtában törnek ki, bele az éjszakába.

Bohhin már az úton lovagol, de még látja a nagy tornyot, visszanéz hát az irányába. Halálhörgést hall a torony irányából. Arthur most kaphatta rajta az őröket, hogy nem tartották fel Bohhint.

Rádől a lovára és gyorsabb vágtára fogja. Minél messzebb akar kerülni Rahentől, és az egész mágiától, főleg Arthurtól.

*******************

Még aznap éjjel Arthur mást is tett, mint bosszankodott volna. Csonkát hívatta a szobájába. – Mester! – hajol meg Csonka mélyen Arthur felé. A szobában minden leégett. A növények, a faliszőnyegek és a szőnyegek is. Még a trónus párnája is lángra kapott. Arthur kinézete most nem kedves öregemberé, hanem egy mérges, gyilkos, kegyetlen mágusé.

- Bohhinnak és Edwardnak meg kell halni! – mondja mérgesen. – Nem tudom minek ment Dosszunra, de már túl sok gond volt vele, meg kell őt ölni!

- Tudom, mester. Keressem fel én, és végezzek vele?

- Nem. Meghalnál te is, mint a társad. Edward megtanult kardot forgatni! Más kell. Orvgyilkosok, nem mágusvadászok, már meg is van, hogy kik. Holnap éjfélre ide érnek.

- Honnan jönnek? Egy egyszerű orvgyilkos kudarcot fog vallani.

- Fazanról. Az orvgyilkosok igaz hazájáról, Hilda helytartó jelölte ki őket. – Hilda szintúgy mágus, ő tartja uralom alatt Fazant, csakúgy, mint Arthur Íriszt. Hilda nem hódolt be Arthurnak, hanem szövetkezett vele.

- Hallottam már róla. A hírnevük nagy, de vajon meg is felelnek az elvárásoknak?

- Minden bizonnyal.

Másnap Arthur keresett magának egy másik szobát, míg a szobáját a szolgái takarították. A halott szolgája, a Tűz egyik volt tagjának a szobájába vonult be éjszakára, de nappal inkább a torony előtt tevékenykedett.

Az ott tanuló mágusokat, a legjobb mágusok kaptak csak helyet Rahenben, figyelte és nekik parancsolgatott. Az egyik meg kockáztatott egy csúfszót Arthur mester ellen. A jutalma egy párbaj volt a főmágussal. Mondani sem kell, szegény pára majd’ megőrült, mire Arthur eleget szórakozott, és végzett a párbajjal.

Délután pedig magányra vágyott. A nem messze csorgadozó kis patakhoz ült le, és olvasgatott. Régi idők elveszett alkémia receptjeit nézegette és keresett egy mérget. Nem találta meg, ezért bosszúsan hagyta ott a patakot. A patak melletti szép sövények, bokrok és virágok sem vidították fel, inkább csak bosszantották.

Este Csonkával áll ki a kapuba, vörös csuhát húz és nekitámaszkodik a hideg falnak. Mellette Csonka a szokásos ruhájában, és a vasmaszkjában. Az eső szemerkél, a hold fénye ragyogja be a teret előttük.

Ketten várják az orvgyilkosokat, remélve, hogy mihamarabb jönnek. Nézik az országutat, de ott nincsen egy árva lélek sem.

- Üdvözlünk! – mondja egy sötét, halk, hideg hang a hátuk mögött. Arthur megijed és tőrt ránt, csakúgy, mint Csonka is. Megfordulnak. Mindkettejük mögött egy-egy alak fekete csuhában, mint az éjszaka, arcukból mindössze a két szemük látszik, az egyik hátán nyílpuska, a másik övében különfélő tőrök és kések. – Már halottak lennétek.

- Nem állnánk az éjszakában, ha épp nem titeket várnánk. – mondja Arthur. – Menjünk beljebb.

- Ne! Maradjunk a sötétben. – mondja egy másik hang. Egy női hang, éles és vidám hang, de van benne valami hamisság.

- Ki a célpont? – kérdi az első hang, egy férfié, akinél a nyílpuska van. – Nem érdekel semmi más, csak, hogy ki az áldozat és mitől kéne távol tartanunk magunkat.

- Edward. A Magányos Farkas néven ismert, itt egy rajz róla. – átnyújt egy tekercset a gyilkosok kezére. – Az elméje erős, nem tudtam én sem megtörni, és a legújabb információk szerint képes a levitációra.

- Sima ügy lesz. – mondja a férfi.

- Igen, az. – mondja a nő.

Egy ideig csendben állnak és Csonka mindvégig azon töri a fejét, hogy kerültek mögé a gyilkosok. Nem kérdezi meg, tudatlannak gondolná magát, ahelyett inkább csak elfordul tőlük és az eget nézi.

A szürke felhők eltakarják a holdat, csak gyenge fény árad rájuk. Az eső még mindig csak szemerkél, ma már nem is lesz nagy vihar. – Akár vissza is térhetnénk. – jegyzi meg.

- Igen. Maguk meg, hogy is hívják magukat? – kérdi Arthur.

- A nevünk nem fontos.

- Mégis tudni akarom! – erősködik Arthur.

- Ez esetben, én Sylvia vagyok, ő pedig James. Íriszben születtünk, ezért van olyan nevünk, mint önöknek, de Fazan földön én vagyok a Sötét nővér, ő pedig a Sötét fivér. Ennyit elég tudniuk!

- Nagyszerű. – Arthur összecsapja a kezét. – Jó vadászatot, remélem, nem okoznak csalódást!

- Mi SOHA nem okozunk csalódást! – mondja James.

Ezzel a két orvgyilkos el is tűnik. Senki nem látta merre mentek, úgy távoztak, ahogy jöttek. Arthur és Csonka sietős léptekkel mentek be a toronyba, és onnan a saját dolgukra. Arthur a jelenlegi szobájába ment.

Leül az íróasztalhoz és gyertyát gyújt. A láng halkan felszisszen és fénnyel borítja be a szobát. Arthur előtt egy könyv van nyitva, a közepén. Beleveti magát a tanulmányokba, most is alkimista könyveket olvas. Érdekesebbnél érdekesebb bájitalokat, elixíreket és mérgeket talál. Épp a dosszi elixírt nézi, amit nem tud, hogy Edward pár napja megcsinált. Sokáig bújja a könyveket, de aztán elálmosodik.

Elfújja a gyertyát és nyugovóra tér. Az üres, sötét szobában gyorsan elnyomja az álom. Lehunyja a szemét és már alszik is, mozdulatlanul, mint egy farönk.

Eközben Csonka nem a hálójába tért vissza, hanem a Tűz maradék két tagját hívatta az ebédlőbe. Ő már rögtön ott telepedett le, de a két társa csak egy félórával később jött. Addig elütötte az időt, a festményeket nézte, amik mindenféle állatot – köztük griffet – ábrázolt.

- Miért hívattál Csonka? – hall egy ismerős hangot az ajtó felől. Elnéz a képről és meglátja két társát a narancsos köpenyükben.

- Jó, eljöttetek, végre! – mondja halkan.

- El, de minek? Az éjszaka közepén járunk! – szól a másik.

Csonka oda sem figyel rájuk, nem reagál a kérdéseikre. – Mint tudjátok, társunk ma meghalt. Bohhin egy mocskos mágusvadász ölte meg!

- Igen, tudjuk, micsoda veszteség. – gúnyolódik az egyik.

- Nem érted, kettes! – mondja. Ők így nevezik egymást egytől négyig, Csonka az egyes, a halott társuk pedig a hármas volt. – Annál van egy amulett, immunis az illúziónkra. És a mester, Arthur mit sem tett ellene. Az egyik szolgája meghalt, de ő félvállról veszi! Ezt nem engedhetjük meg!

- Csak nem lázadni akarsz? – kérdi a másik.

- Nem, még nem. Nekem elegem van már annak a csökönyös vénembernek az elnyomásából. Szánalmas gyilkosokat küld Edward ellen, engem pedig nem enged, hogy megbosszuljam a karom!

- Gondoltam, hogy erről lesz szó, mindig erről van szó! Tedd túl magad rajta, Csonka!

- Csönd legyen, kettes! – kiált rá Csonka. – Az egész életemre bélyeget nyomott!

- Nem vagy elég erős, megölne téged! – erősködik továbbra is. A másik társuk is bólogat. – Mitől győznéd le most, ha akkor nem? Megtanultál vívni? – kérdi és erre ő is , meg a mellette álló is elkezdenek nevetni.

- Egy mágus, nem vív! – mondja komolyan Csonka. – Nézzétek! – lehúzza a fejéről a csuklyáját. Kilátszik a feje teteje. Kopasz, de nem borotvált, hanem kihullott a haja. A maszk szélénél látszik, hogy rá is ráégették a maszkot.

- Nem lehet! Nem lehetsz ennyire őrült! – kiált rá a négyes számú.

- Nem vagyok őrült, csak erős vagyok! Ha úgy tetszik, dosszi lettem. Hármassal régóta készítünk dosszi elixírt. Ő hozta el mindig, emlékeztek, mennyit járt Dosszunon?

- Tehát ezért fáj, hogy elment!

- Az nem számít, már elég erős lettem és van még nálam két elixír, már csak meg kell találnom Edwardot!

- Megőrültél! – mondja a kettes számú és hátat fordít neki. Elkezd kisétálni a teremből. Hirtelen erős nyomást érez a fejében, a koponyája mintha szűkülne. – Elég! Hagyd abba! – kiáltozik. Abbamarad a fájdalom.

- Látod, milyen erős lettem? És ez nem illúzió volt, abban még többet fejlődtem! Ha azzal legyengítem akár Edward, akár a te elmédet, akkor onnan már könnyen megtöröm!

- Tégy amit akarsz, rám ne számíts! – mondja a kettes számú és bevágja maga mögött a nagy ajtót. Az ajtócsapás szellője elfújt egy gyertyát.

- És te, négyes számú? – kérdi Csonka, közben rácsap az asztalra. Minden elsötétedik, a gyertyák kialszanak, az ablakokra rátelepszenek a függönyök. – Velem, vagy ellenem?

- Megőrültél. – mondja nyugodtan, meg sem rebben a fenyegetéstől. – Hiányzik már a tűz forrósága? Ha erre Arthur rájön, felizzítja a maszkodat! Te tudod a legjobban, hogy milyen kínokkal jár az.

- Kitől tudná meg, tőled? – fenyegetőzik továbbra is Csonka.

- Akár. - Hirtelen a csillár lezuhan a plafonról, egyenesen a négyes számú felé. Rázuhan a csillár, de aztán hirtelen el is tűnik, felszívódik, mintha gőz lenne. – Komolyan? Illúzióval próbálkozol? – kérdi megvető hangsúllyal.

- Nem, de ahhoz, hogy megtörd az illúzióm energiát kellett elhasználnod.

- Mire akarsz kij… - mondaná, de hirtelen felüvölt fájdalmában. A maszk elkezd izzani az arcán. Gyorsan lehűti mágiával a maszkot. Hirtelen a falról a dísznek kitett kardot felé kezdenek el szállni. Ő nem zavartatja magát, várja, hogy a testébe álljanak. Ahogy eltalálják őt a kardok, azok szét is folynak. Újabb illúzió volt csupán.

- Én bírom reggelig is, és te? – kérdi Csonka ördögi hangon.

- Tégy, amit akarsz! – mondja. Nem mutatja bár, de hangjában érződik a fáradtság.

- Segíts meglépnem! Foglald le Arthurt egy hétig, mond, hogy kaptam egy küldetést, vagy bármit! De, ha megtudja, hogy Edward után mentem, akkor ne számíts kegyelemre!

- Megteszem! – nyögi ki.

Csonka még aznap éjjel lóra pattant és elindult Dosszun határa felé. Barna csuhát öltött a köpenye fölé, arcát próbálja eltakarni amennyire csak tudja. Gyors, foltos lovat választott, azon lovagol. Végre úgy érzi, hogy mindjárt megbosszulhatja a kezét Edwardon.