1. fejezet

Lovak patáinak ritmusos dobogása tölti be a sivár pusztát. Egy köpenyes alakot üldöznek, aki az életéért fut. A lovak egyre közelebb és közelebb érnek hozzá. Szakadozott köpenye lebeg a hátán, csuklyájába bele-bele kap a szél. A lovasok páncélja visszaveri az aranyló napsugarakat. Sisakot is viselnek, rajta vöröses dísz. Ketten vannak talpig páncélban, a harmadik egy egyszerű szövetruhában, ő lovagol elől, bizonyára ő a vezér, kopott, sivár öltözéke ellenében is.

Barna fürtjeit csak a szél akadályozza meg, hogy az arcába lógjon. A két páncélozott lovag ott vágtat a nyomában, de ő mindig előttük jár. – Elkapni! – üvölti a vezérük

A szakadt csuhás ember tovább fut, de hátrapillant, s látja, hogy már csak másodpercek kérdése és a lovasok elkapják őt. A parancsnokuk megáll, a két páncélos előre lovagol és a menekülő elé vágnak. Ő megáll. A lovagok köröznek körülötte és lándzsájukkal mutogatnak rá.

- Edward! – kiált a parancsok. – A király nevében add meg magad! – A csuhás férfi kibontja köpenyét, a szél elviszi mellőle. Szőke haját megrázza a napfényben, szemeit a parancsnokra mereszti. Arca még mindig húszéves, pedig már hatvan is elmúlt.

- Bohhin? Fel sem ismertelek eddig. – mondja lágy, csábító hangján Edward. Arca kemény, látszik rajta, hogy sokat megélt már, a legtöbb katona bátorsága már ettől inába száll. A lovas parancsnok valóban Bohhin. A lovag, ki régen mágusvadász volt. – Szólnál a vérebeidnek, hogy ne mutogassanak rám a pikájukkal, különben megbánják?

- Arthur főmágus amulettet adott nekünk, ami megvéd a csökönyös illúziódtól! – kiált rá az egyik lovag és Edward mellkasának nyomja lándzsáját. – Jobb, ha megadod magad!

- A páncél mire kell? Nem támadok fizikailag, ezt tudhatnátok. Bohhin, elfelejtetted tán, hogy egy mágus mit tud művelni a páncéllal? – kérdi Sam.

- Nem. Ragaszkodtak hozzá, nem akartam erőlködni. – válaszol Bohhin és előrántja a kardját a beszédje közben. – Add meg magad, Edward és akkor Arthur kegyelmére bízunk! Az amulettek megvédnek minket a mágiádtól.

Edward elmosolyodik, kivillantja éles fogait, és megrémítő vigyorát. Ránéz a lovagra, ki lándzsát szegez rá. Lehunyja a szemét, homlokán kidagadnak az erek. – Varázsolni fog! – kiált fel a másik lovag. Milyen igaza van. A lovag, Edward előtt hirtelen felkiált fájdalmában és lezuhanna lováról.

- Éget! Hagyd abba! – üvöltözi és próbálja leszedni a páncélját magáról.

- Ezt nem értem, az amulettnek meg kéne védeni az illúzióktól. – mondja a másik lovag és látszólag aggódik.

- Ez nem illúzió. – mondja Edward és elfordul a földön fetrengőtől. – Azt hittem, tudjátok, hogy a mágia nem képes teremteni ugyan lángokat, de felhevíteni tud. Nem azért vagyok, hogy oktassalak. – mondja, és ismét lehunyja a szemét, de most a másik lovagra néz.

- Én nem fogok itt meghalni! – üvölti a lovag és megsarkantyúzza a lovát. – Gyí, te! Ahogy csak tudsz! Gyí! – üvöltözi és próbál menekülni. Edward nem folytatja a varázslatot, engedi, hadd meneküljön.

- Gyáva népség. – mondja bosszúson Bohhin. – Most akkor sem menekülhetsz, Edward! – kiáltja és ő s megsarkantyúzza a lovát, de ő nem menekül, hanem a mágus felé vágtat. Edward megint csak elmosolyodik, aztán lehunyja a szemét. Készül egy újabb mágiára. – Nincs értelme illúzióval próbálkoznod, immunis vagyok rá! – üvölti Bohhin vágta közben. Kardjával a feje fölött köröz.

Már csak pár méterre van Edwardtól, és készül lecsapni, de ebben a pillanatban a lova megáll és lerázza magáról Bohhint. Ő a földnek ütközik és elejti a kardját. Edward gyorsan odaugrik és letépi nyakáról az amulettet. Kést szegez a torkának. Bohhin nem törődik vele, csak a karját fogja, a zuhanás közben eltörött. – Hogy? – nyögi ki végül.

- Hogy csináltam? Egyszerű. – mondja Edward és erősebben rányomja a kést Bohhin nyakára. – Erős az amulett, igen megleptél vele, de a lónak nem adtál. Többet várnék el egy mágusvadásztól. Most viszont védtelen vagy.

- Dögölj meg, mágus! – kiáltja egy ismerősen csengő hang. Edward gyorsan lehúzza a fejét, egy kard majdnem levágta. Mégsem volt elég gyors a forgatója, mint azt hitte. Az a lovag áll ott, aki az előbb még a földön fetrengett a forró páncéljában. Most csak egy páncéling van rajta, vértjét ledobta. Sisakja sem takarja arcát, de nehéz lenne kivenni, hogy is nézett ki, ugyanis arca hólyagosra égett. Edward megfeledkezett róla, véletlenül hatástalanította az őt támadó mágiát is, amikor a lovat elengedte az illúzióktól.

Vadul vagdalkozik Edward felé, de őt hárítja a támadásokat, elugrál a vágások elől. – Ne harcolj, mentsd a bőröd. Tudom, hogy ezt szeretnéd. Menj haza, a feleséged már vár rád! – mondja neki Edward, mikor kicsit abbahagyja a lovag a vagdalkozást.

- Nem dőlök be neked, mágus! Nem hatnak rám az illúzióid! – kiáltja és ismét támadásra emeli a kardját. Edward próbál bejutni a gondolataiba. Az amulett védi az illúzióktól, de el nem rejti az elméjét.

- Vigyázz! Mögötted! – hallja Edward hangját a fejében a lovag. Ő maga sem tudja miért, de megfordul. Ahogy elfordul Edward odaugrik hozzá és egy könnyed mozdulattal elvágja a torkát.

Bohhin időközben feltápászkodott és kardját Edward felé lengeti. Nem szól semmit, csak közeledik felé. – Nincs rajtad amulett. Védtelen vagy. – mondja Edward.

- Elég erős az elmém, hogy ellenálljak, erre képeznek ki minket, mágusvadászokat! – mondja. Edward felé dobja a kését. Bohhin egyszerűen kihajol előle. – Egy kés? A nagy mágus, csak egy kést dob hozzám? Mi lesz, Edward? Csak nem elfáradtál? Gyerünk, mutasd a híres illúzióidat! – kiabálja.

- Nincs rá szükségem. – mondja Edward. Szemét lehunyja, kezét felemeli derék magasságba.

- Mire készülsz? A kardomat nem tudod felhevíteni. A markolat szövettel bevont, nem fogom érezni a meleget!

- Nemrégiben megtanultam egy új technikát. Azt mondják rá, hogy a mágusok legnagyobb trükkje lehet. Sok mutatványos él vele, de elhiheted, én nem mutogatni fogom. Hogy mi ez? Levitáció. – Két ujját kinyújtja a kezén és maga felé húzza. A kés megmozdul és elkezd Edward keze irányába repülni, mintha egy láthatatlan erő mozgatná. A kés egyenest Bohhin hátába áll, és ott megpihen. Bohhin felnyög, és a földre zuhan. – Nincs szükségem illúzióra. Most megölhetnélek, de akkor oda lenne a móka, amit mindig okozol nekem. – mondja Edward. Megpaskolja Bohhin arcát, aki a földön térdel és fájdalmasan nyöszörög. Edward felveszi a szakadt csuháját a földről, magára veszi és elkezd sétálni az úti célja, Dosszun felé.

Pár óra, sok mérföld és még több lépés múlva Edward eléri a határokat. A dosszuni dombság kezdetét veszi, ezzel elhagyja Íriszt. A levegő már itt is káros hatással lehet az emberekre, de itt még nem olyan súlyos, mint Dosszun többi részén. Edward mégis fátylat húz a szája elé, ami egy kicsit megszűri a levegőt.

A dombokat vörösre festi az épp lehunyni készülő nap. Lebújik a dombok mögé, és reggelig fel sem kel. Lassan az éjszaka veszi át a nappalt. Dosszunben éjszaka látni lehet a levegőt, ha jól megfigyeli az ember. Itt még nem, de beljebb igen, Edward már tapasztalta. Kis kék golyócskákat lehet benne észrevenni, amik felfelé szállnak és rezegnek folyton.

Ma már nem megy többet, csak egy biztonságos helyet kell keresnie az alvásra. A dombságban nehéz ilyen helyet találni, semmi fa vagy bokor, ami alá befészkelhetne. A sziklavájat jó megoldásnak tűnne, de sehol sem lát egy olyat, amibe ő elférne. Szabad ég alatt mégsem éjszakázik szívesen, tapasztalt vándor már, elmúlt negyven évében ide-ide utazgatott. Harminc éve pedig teljesen a pusztában él, csak néha tér be egy-egy fogadóba. Dosszun vidékén utoljára húsz éve járt, mikor régi tanára temetésére jött ide. Ott ismerte meg tanára fiát, Fault, aki olyan bölcs, mint apja, de kitudja meddig él ilyen levegőn.

Más lehetőséget nem találva, mégis csak egy kis sziklamélyedésben talál nyugalomra. Lefeküdni nem tud, csak lekuporodik benne. Iszik pár kortyot borostömlőjéből, aztán üres gyomorral lefekszik. Ezeken a dombokon nem talál magának élelmet, a lovagok előli menekülés közben pedig elvesztette batyuját, gyorsan kellett távoznia. Épp kardját élesítette, mikor Bohhin beugratott a lovával a táborhelyére. A terve az volt, hogy éjjel indul útnak, és nappal éri el a dombságokat, de – mint mindig – most is közbeavatkoztak.

Nem jön az álom a szemére. Korgó gyomra mindig fölébreszti, ha egy pillanatra is elbóbiskolt. Szakadt köpenyével takarózik, de fázik, maga sem érti miért. Egyre csak azon rágódik, hogy milyen erő kellhetett egy ilyesféle amulett elkészítéséhez. Szemügyre veszi alaposan, ha már aludni úgy sem tud.

Egyszerű aranyozott fémrúdnak néz ki az amulett, de három rúnát véstek bele. Nem tudja elolvasni. Mágiával próbálkozik, elemezni készül az amulettet, de sehogy sem sikerül. Belefáradt már a sikertelen próbálkozásokba, így inkább zsebre teszi az amulettet és végre elnyomja a mély, álomtalan álom.

Reggel még nem kelt fel a nap, mikor ő már igen. Megdidereg a hideg levegőben, kimászik a sziklavájatból és átmozgatja megmacskásodott végtagjait. Köpenyét magára ölti, és iszik pár kortyot a borból. Megtörli a száját, elnyomja a korgó gyomrát, majd ismét útnak indul.

Pár perce sétál csupán, és a nap előbújik a dombok mögül. Már az első napsugár is meleget önt a testébe, és megtölti életerővel. A táj kopár ugyan, de a reggeli, vöröses napfényben szerinte gyönyörű. Körülnéz és elámul. Sokszor látott már napfelkeltét, de Dosszunben mindig szebbnek érzi, tán a mágikus levegő teszi, nem tudja pontosan.

Három órán át sétál monoton, unalmas menetben, egyre csak küzd korgó gyomrával. Olyan melege van a naptól, hogy még köpenyét is le kellett vennie. Derekára kötötte, és most úgy sétál tovább le a domboldalon.

Kicsit végre ritkul a dombság, és már nem csak üres, kihalt teret látni. Rálátni Dosszun szegényes városaira, amik inkább faluk, mint városok. Egy kis fogadót is észrevesz a távolban, talán egy órányi járásra, ha nem több. Felüdül a lelke, hogy végre ételt tömhet magába. Egy percre elgondolkozik, hogy honnan lesz pénze, de aztán nem aggódik ezen többé, a mágiával könnyen rávehet bárkit, hogy adjon neki élelmet. Ugyanakkor vigyáznia kell, nehogy túl feltűnően használja erejét, a dosszikat érzékenyen érinti, ha valaki át akarja őket verni.

Az egy órás gyalogút sokkal többnek tűnt, most, hogy már ilyen közel a cél. Végül Edward elérte a fogadót. Megkönnyebbülten veszi észre, hogy már csak percek kérdése és megtöltheti a gyomrát.

- Szép napunk van, igaz-e? – kérdi egy ismeretlen hang. Edward odafordul. Egy kopasz alak. Ez persze nem ritka, ugyanis minden dosszi kopasz. A levegő teszi, káros az egészségre, még ha el is lát mágikus hatalommal.

- Ismerem magát? – kérdez vissza Edward nem titkolva, hogy már most untatja a beszélgetés.

- Nem hiszem, csak köszöntem, fiatalember. – mondja a dosszi. Nem öreg, harmincas évei végén lehet, ám a dossziknál ez mégis öregnek számít. Negyven éves kort már alig érik meg az emberek. Ő is már ráncos, és látszik, hogy nincs benne sok életerő. – Nem kell felkapni a vizet.

- Öregebb vagyok, mint te. – mondja Edward.

- Ohó! – horkant föl a dosszi. – Nem hiszem én azt. Maga még serdülő, húsz esztendős is alig lehet. Én meg már; öreg vagyok. Harmincnyolc éves, ez egy dosszinak rengeteg. Tudja, fiatalember, mi nem élünk ám sokáig. A levegő teszi. Látja, milyen öregnek, legalább hetvennek nézek ki, nem igaz?

- Mint mondtam, nem vagyok fiatal, nem most járok itt először, kérem ne untasson. – mondja Edward egyre idegesebben.

- Ha nem most járnál itt először, akkor neked se lenne már hajad! Minek az a fátyol a szád előtt, nem véd meg.

- Utoljára mondom, jobb, ha elmegy innen és nem üti az orrát olyan dolgokba, amikhez semmi köze. – fenyegetőzik Edward, tekintetét belemélyeszti a dossziba.

- Csak akkor mondhatsz igazat, ha te vagy a Magányos Farkas, de az… - itt elhallgat, Edward tekintete valamit felidéz benne. Pár kép átsuhan az agyán. A Magányos Farkast látja távozni, még nem volt akkor idős, de jól emlékszik rá, hogy mekkora felfordulást okozott, mikor távozott. Az írisziek átmerészkedtek, mert megtudták, hogy ő Dosszunban tartózkodik. Falenhel temetése után távozott, de nem tudta senki sem biztosan, hogy életben maradt-e. Lovas katonák és mágusvadászok üldözték, sok házat felgyújtottak, akkor a dosszik is szembe szálltak velük. Sokan meghaltak. Mindkét féltől. Gyorsan el is zavarja a gondolatait, fáj neki az emlékezés.

- Sajnálom. – mondja reszketve a dosszi. Sarkon fordul és elszalad. Edward nem látta többé.

Felölti a köpenyét, rájön, hogy jobban teszi, ha nem mutatkozik, nehogy másban is ilyen emlékeket ébresszen fel. Köpenyestül bemegy a fogadóba és leül egy asztalhoz. Egy perc sem telik el a fogadós máris ott terem az asztal előtt és kéri a rendelést. – Mit szabad az úrnak? – kérdi.

- Húst. Sok húst. – válaszol Edward. A fogadós szeme felcsillan, sok pénzre számít. Meghajol és elsiet.

A fogadós tíz perc múlva visszatér. Tálcán hoz egy nagy sültet felszeletelve, mellette főtt krumplit és azon valami szósz. – Remélem ínyére lesz, uram. – mondja és leteszi elé a tálcát. Edward – kin még mindig ott a szakadt köpenye – megköszöni és nekilát. Gyorsan behabzsolja az ételt, egy morzsát sem hagy ki. Alig öt perc alatt megette az ebédjét. Megtörli a száját és feláll az asztaltól szó nélkül. A fogadós látja, hogy elindul az ajtó felé, azért utána szól; - Elfelejtett fizetni. – mondja.

- Már fizettem. – szól vissza, de közben nem áll meg, egyre csak sétál az ajtó felé.

- Nem, még nem! Uram! Azonnal jöjjön vissza és fizessen, különben nem állok jót magamért! – kiált neki a fogadós. Kezéből leteszi a tányért, amit éppen törölgetett és kilép a pult mögül.

Egy egyszerű utazó megijedne, ha egy dosszi fenyegetné, de Edward nem. Őt ez a legkevésbé sem zavarja, rosszabb dolgokon is túl van már.

- Higgye el, nem akarnám átverni. Már fizettem. – mondja és megfordul a fogadós felé. Csuklyáját még inkább az arcába húzza. A fogadósnak ez szemmel láthatóan nem tetszik.

- Nem tudom ki maga, nem is akarom tudni. Csak fizessen és távozzon! – mondja. Hangjában hallani lehet enyhe remegést.

- Ha jót akarsz, elengeded! – Hallja hirtelen a saját fejében Edward hangját. – Már fizetett. Higgy neki!

- Mágus! – kiált fel ijedten a fogadós. Lehunyja szemét és keresi Edward elméjét. Mivel dosszi, így ő is ugyanolyan erővel bír, mint Edward. A fogadóban ülők felpattannak székükrőll és néhányan kardot rántanak.

- Nem akarok bajt. Csak távozok, és többet nem jövök ide. – mondja Edward.

- Ha! Halljátok fiúk? Varázslattal próbálkozik nálunk, aztán el akar futni! Hagyja ezt egy dosszi?! – kiált fel valaki, aki fenyegetően tartja a kardját.

- Dobren! – szól rá a fogadós. – Ülj vissza a székedre! Ha fizetsz, kedves idegen, akkor távozhatsz. Ha nem, akkor holttestedről vesszük el a pénzt. – fordul Edward felé.

- Mint mondtam, már fizettem. – áll ki továbbra is a nézetei felé. – Nem vagyok mágus, csak egy vándor.

- Mutasd az arcod!

- Nem tehetem. Még ha akarnám se. Megbíztak, hogy utazzak el a helytartóhoz, Faulhoz, és neki vigyek el egy levelet. Arcom titkos. A küldetés is, már ezzel is túl sokat mondtam.

- Ez azt hiszi, ilyen könnyen rászedhet minket! – kiált fel ugyanaz a dosszi. Hirtelen úgy érzi elsötétül körülötte minden egy pár másodpercre. A feje szörnyen fáj, lüktet. Hirtelen világosság támad, minden lángban. A barátai visítoznak a forróságban, csak ő nem. Ő áll közében, körülötte mindent emészt a tűz, de őt nem érik el. A tűz úgy tűnik el, ahogy keletkezett, ismét sötétség. Épphogy kezdene megnyugodni szúrós fájdalmat érez a lábába. Lenéz és sok szög áll ki mindkét lábából. A fájdalom emészti, kiabálna, de nem jön ki hang a torkán. Felnéz a plafonra. Fölötte a csillár dülöngél jobbra-balra. Ismét előre néz. Egy szög közeledik felé, nem tud előle elmozdulni. A szög beleáll a koponyájába. Éles fájdalom. Aztán mindennek vége. Egy pillanatra teljes sötétség, aztán ismét ott áll, ahol eddig, békében és nyugalomban. A fogadóban találja magát ismét, minden a megszokott lépésben, körötte dosszik, a kezében kard. A köpenyes idegenre néz, látja megcsillanni kék szemét. Gyorsan elfordul a tekintete elől.

Mindez csak illúzió volt. Most döbben rá. Ha az idegen akarta volna, akkor már halott lenne. – Tényleg fizetett. Én is láttam. – mondja halk hangon.

- Dobren! Mi történt veled? Sápadt vagy!

- Semmi. – válaszol az előtte álló kérdésére. – Láttam, hogy fizetett.

- Mit tettél vele?! – kiált a fogadós az idegenre. Edward meghúzza a vállát.

- A fenébe is! – fakad ki Dobren. – Engedd már el! Majd én kifizetem neked, te fukar alak!

Edwardnak ennyi elég is volt. Nem szándékozott ennél többet ottmaradni. Egyszerűen csak kisétált az ajtón szó nélkül.

A nap már hanyatlóban van. Az erdő fáinak levelei sütkéreznek a napon. Némelyiken egy-egy vízcsepp, rajtuk tükröződik a napsugár. Edward már járt itt. Gyalog tette meg az utat, ami elhozta őt az erdőbe. Tulajdonképpen ez az ő úti célja. 

Leül egy füves réten, három fa árnyéka alá. Kényelmes a fű, enyhén még vizes, de igazán kellemes érzés rajta ülni. Az erdőben hidegebb van, mint másutt. Most szorosan megára húzza a köpenyét.

Körülnéz a tájon. Nem messze egy kis patak csörgedezik a fák és bokrok lombjai alatt. A bokorból egy láb méretű hangya mászik ki. Nem a legszebb látvány, látni egy ekkora hangyát. Őt még kettő másik követi. Az ember bizonyára megijedne tőlük, de Edward nem. Legalábbis most nem. Amikor először járt ebben az erdőben, akkor más véleménnyel volt a hangyákról. Már tudja, hogy nem kell tőlük félnie, mindaddig, amíg nem bántja őket.

A levegő teszi, hogy ekkorára nőttek. Viszont elég ritka példányok. Egy bolyban nem ezer meg ezer hangya él, hanem mindössze öt. Legföljebb. Más rovar nemigen van az erdőben, úgy néz ki, hogy a hangyák bírták ki csak a káros levegőt.

A nap már leszállt sötétséget hagyva maga után. A hold lágy fénye ékesíti már csak az eget. Edward még mindig az erdőben ül, csak erre várt, hogy végre este legyen.

Egy erdőben az orráig se látna el, legalábbis egy normális erdőben. De itt, Dosszunun a levegő enyhén világít a sötétben. Kék kis szemecskék vehetők benne észre. Az erdő, mint egy nagy lámpás világít halványan.

Edward benyúl köpenyébe és két flaskát húz elő belőle. Lassú léptekkel elindul a kis patakhoz, közben próbál keveset lélegezni a levegőből. A pataknál leguggol és beleteszi kezét a vízbe. Kellemesen hideg. Félig megtölti mindkét flaskát, majd befogja a szájukat a hüvelykujjával.

Olvasta egy régi könyvben, ami Dosszunról szólt, hogy a levegőt el lehet raktározni. Ez nagyon jó a mágusoknak, akik erősebbek akarnak lenni, de nem akarják teljesen megfertőzni magukat, mint a dosszik. A könyv ezt írja; „Végy egy patak vizéből, mikor leszáll az éj. Félig töltsd csak tele. Keresd meg hol a legnagyobb a kékes levegő és ott lassan engedd a vízbe a levegőt. A megtelt üvegcséket rázd össze, háromszor csak lefelé. A levegő és a víz keveredett, kiteszik az egész üveget, idd meg, ha szükséged van rá, és erőre nyersz, hataloméhes vándor. Vigyázz, könnyen megfertőződhetsz te is!”

Ettől ő nem tart. Körülnéz és megkeresi a helyet, ahol a legtöbb a kékes levegő. Egy fa lombja alatt az, úgy pompázik, mintha kéklánggal égne. Lassan leemeli az ujját a flaskákról és megtelíti levegővel. Mikor a flaska két részre oszlik az egyik része víz, a másik levegő, akkor lezárja mindkettőt egy-egy parafával.

Háromszor megrázza, ügyelve, hogy csak lefelé rázza. A víz kékre festődik, a szemcsék is eltűnnek a levegőből, belevesznek a vízbe. Gyenge fénnyel ragyognak a flaskák. Elégedetten elmosolyodik és elteszi azokat a zsebe mélyére.

Az éjszakát az erdőben tölti nyugalomban. Semmi nem zavarja álmát, még az óriás hangyák sem. Reggel, mikor a nap már betöltötte az erdőt; útnak indul. A fák lombjai mögül kikémlel. Nagy bárányfelhők úsznak a kék égen. Eső lesz. Pár óra és ideér Dosszunra.

Az erdőből negyed óra alatt kiér. Korgó gyomorral, nehéz léptekkel bandukol a határ felé. Megszerezte amiért jött, többet akart volna két flaskánál, de nem áll módjában többet szereznie.

Már a határnál jár, de ott elkapja a nagy szellő. Köpenyét fújja a szél, ő velejéig átfagy. Egy nagy dörgést is hall maga fölött, majd egy villám cikázik az égen. Elkezdődik a zivatar. Egy érdekes hangra lesz figyelmes, miközben didereg a viharban. Patadobogás lehet. Hátulról jön. Odafordul, és lát egy kopasz fejet vágtatni egy termetesebb pónin. Csak remélni tudja, hogy nem érte jött a dosszi. Jól az arcába húzza csuklyáját és gyorsabb léptekkel indul el a határ irányába. Már csak pár lépés és átér.

- Megállj! – kiált rá a lovas. Edward nem foglalkozik vele, pár lépés és átér. Már csak kettő, már csak egy, de ekkor hirtelen beáll elé a póni. Prüszkölve megáll és felnyerít. Rajta a dosszi méregeti a szemével.

- Engedj át, nem akarok bajt okozni! – mondja Edward olyan mély hangon, ahogy csak tudja.

- Nem áll módomban. Azt a parancsot kaptam, hogy vigyelek el Faul mesterhez. – mondja a lovas.

- Nem hinném, hogy engem keresel.

- Világosan megmondta, hogy egy egyedül járó férfit keressek, akin valószínűleg szakadt csuklya lesz. Egyébként ezen a vidéken egy ember nagy feltűnést kelt.

- Miért akar látni Faul?

- Faul mester. – javítja ki a lovas. – Panaszt tettek egy idegenre, aki illúziót küldött egy dosszi polgárra. Elég legyen, nem vitatkozni jöttem! Jössz magadtól, vagy nekem kell vinnem?!

Újabb dörgések és az eső még erősebben szitál. A szél leviszi Edward fejéről a csuklyát. Kék szeme belevilágít a sötét időbe. A villám megcsillogtatja a szemét. A póni felágaskodik. Bordái feszítik a bőrét. Megrázza magát, a sörénye csak úgy lobog. – Hó! Hó! – kiált a póninak a dosszi. Nem használ, szegény jószág nagyon megijedt valamitől. Addig vergődik, míg a dosszi le nem ugrik róla, ha tovább állna ellen, akkor bizonyára leesne róla. A póni elvágtat, át a határon.

- Mit tettél vele? – mered rá mérgesen a dosszi.

- Semmit. A vihar megijesztette. – A dosszi mérgesen kardot ránt és ráfogja Edward nyakára.

- Mágus vagy, lehet, de egy kard ellen mit teszel? Velem jössz, vagy félholtan vigyelek Faul elé?!

- Erre semmi szükség. Megyek magamtól is. – mondja és elindul a dosszival. Hosszú útnak néznek elébe, és fárasztónak. Már most nehéznek érzi a csuháját, a víz beleitta magát a szövetbe.